A mamahotel rendkívül kényelmes megoldás, hiszen a tiszta ruha és az étel általában rendelkezésre áll, a többségnek még a rezsibe sem kell beszállni. A mamahotel azonban jóval többe kerül, mint gondolják. Ugyanis az a fiatal felnőtt, akiről valamilyen szinten még mindig a szülő gondoskodik, nem válik felnőtté, gyerek szerepben marad.

Az alábbiakat több mint 15 éves mentálhigiénés tanácsadói tapasztalatomra, azaz több mint kétezer fiatal felnőttel való beszélgetésre építem. A témával a Túlélésből kitűnő, Hogyan találhatjuk meg a lelki békénket és az utat önmagunkhoz című, fiatal felnőttek problémáira útmutatást nyújtó könyvemben is foglalkozom.

Mit jelent a mamahotel?

A leválni nem akaró, vagy nem tudó fiatalok, vagy akár idősebb felnőttek laknak az úgynevezett mamahotelben, azaz a szüleikkel – vagy, ha elváltak a szülők, akkor többnyire az édesanyjukkal. Íme, egy gondolat egy mamahotelben lakó fiataltól (a Túlélésből kitűnő című könyvemből): „A szüleim mindent megtesznek értem, nem kell megküzdenem semmiért. Velük lakhatok, biztosítják a tiszta ruhát és az ételt, mindenről gondoskodnak. Azt sem várják el, hogy dolgozzak, sőt, ha valamit el kell intéznem, segítenek. Gyakran érzem, hogy semmire sem vagyok jó és szorongok attól, mikor derül ki, hogy nem sok fogalmam van a világ működéséről és nem tudok megküzdeni a nehézségekkel. Gyakran hallom: „Minek költöznél el, mikor itthon mindened megvan?” Mégis ott motoszkál bennem, hogy lépni kellene, de nem tudom, mit tegyek.”

Miért nem sikerül a leválás? 

Elsőként – akár a fiatal felnőtt, akár a szülő részéről – az anyagiakra való hivatkozás a jellemző. A szülő mondhatja: „Minek költöznél el, itt nem kell fizetned” vagy a gyermek (aki már tulajdonképpen felnőtt, mondja): „Maradok itthon, mert nem kell fizetnem, így spórolok”. A gazdasági szempontok lehet, hogy szerepet játszanak a kérdésben, de az én tapasztalatom az, hogy ez általában kifogás. Ha valaki el akar költözni, akkor tud munkát vállalni, tud spórolni, meg tudja oldani a kérdést. Legelőször kell egy döntés az otthonról való elköltözés kapcsán és utána – a klienseim által tapasztaltak szerint – jönnek a lehetőségek akár pénzkeresetre, akár lakhatásra vonatkozóan. Lehet, hogy ismerősi körben pont megüresedik valakinek a lakása vagy a szobája az albérletén belül, mert például külföldre megy ösztöndíjjal. Mindig van megoldás, és általában olyan verzió is, amire elsőre egyáltalán nem gondolunk.

Tehát a gazdasági szempontokat tartom a legkevésbé jellemzőnek, ugyanakkor legtöbbet hangoztatottnak, méghozzá azért, mert szerintem az érintettek sincsenek sokszor tudatában annak, hogy valójában miért nem költöznek el otthonról. A valós okok között talán meglepően hathat, hogy nem az az elsődleges, hogy a (fiatal) felnőtt nem akar elköltözni otthonról, hanem az, hogy a szülő – gyakran nem tudatosan – nem akarja, hogy leváljon a gyerek, aki a mamahotel lakója lesz. Természetesen „kettőn áll a vásár”, azaz mindkét fél felelőssége felmerül. Gyakorlatilag minden szereplőnek van látszólagos nyeresége, mégis úgy gondolom, hogy a kényelemnek van a legnagyobb ára.

Az engem megkereső fiatal felnőttekben ott a szándék, hogy elköltözzenek otthonról, de a szüleik olykor tudatosan, olykor nem, nem minden esetben pártolják a leválást.

A mamahotel jelenség miért káros? 

Ahogy azt a cikk elején is említettem, a mamahotel nem biztos, hogy jót tesz, hiszen sokan gyermeki szerepben ragadnak. Márpedig gyermeki pozícióból hogyan tud egészségesen működő párkapcsolatot vagy életet felépíteni? 

Az a szülő, aki azt gondolja, hogy azzal segít a gyermekének, hogy megtesz helyette dolgokat, amelyeket a fiatal felnőttnek kellene megtenni, valójában árt a gyermekének, ugyanis az önállótlanság számos mentális problémához vezet. 

Itt akár olyan egyszerű dolgokra is gondolhatunk, mint például banki ügyintézés, hivatalos dolgok intézése, időpontfoglalás orvosnál – ha ezt rendszeresen a szülő végzi fiatal felnőtt gyermeke helyett, akkor a fiatalnak nem lett eszköztára ezen helyzetek megoldására.

Aki önállótlan, annak nincs visszacsatolása arról, hogy el tud végezni feladatokat (például önmaga eltartása, pénzügyek kezelése, egy lakás/albérlet fenntartása, önmaga élelmezése és ellátása), nem tudja, hogy meg tud oldani helyzeteket, el tudja érni a céljait – így nincs önbizalma. 

De ha még mélyebbre akarok menni: Akinek nincs célja, önbizalma, az nem tud megküzdeni az élet kihívásaival, és előbb-utóbb menekülő útvonalakat fog választani (szenvedélybeteg lesz: alkohol, drog stb.). Az elkényeztetés, a leválás akadályozása nem megoldás, a szülőnek feladata felkészítenie gyermekét az élet kihívásaira, és ha ez nem történik meg, az mindig visszaüt.

A szülő a kényelem biztosításával jót tesz a gyermekének?

A szülő sokszor meg akar adni mindent a gyermekének, arra hivatkozva, hogy ő annyi mindent nem kapott meg. Csakhogy ez a másik véglet és semmi jót nem szül…

A szülők gyakran feltételezik, hogy azzal segítenek a gyerekeiknek, ha mindent a fenekük alá raknak és teljes mértékben kiszolgálják őket. Ez azonban tévhit. Döbbenten hallok olyan fiatalokról, akik a kollégiumban vagy albérletben nem takarítanak, szétdobálják a holmijukat és hagyják, hogy az edényekbe belepenészedjen az étel. Ezek a nemtörődöm fiatalok mind olyan családban nőttek fel, ahol a szülők – főleg az anyák – mindent elvégeztek helyettük: kitakarították a szobájukat, összeszedték és kimosták a szennyesüket, eléjük rakták az ételt és aztán el is vették előlük az üres tányért. Mindezt a gyerekük egyáltalán nem értékelte és értékeli, hiszen úgy nőtt föl, hogy ez természetes, még megköszönni is elfelejti. A mai szülők gyakran még közlekedni sem tanítják meg gyerekeiket, hanem még tinédzserkorban is furikázzák őket ide-oda. Vajon ez kinek a kényelmét szolgálja? 

Az élet kihívásaira nem felkészített fiatalból válik olyan felnőtt, aki aztán ténylegesen otthon ragad a szülő nyakán. Bár alapvetően a praxisomban nem ez a jellemző, de már kerestek meg olyan szülők, akik szabadultak volna a nyakukon élő felnőtt gyereküktől, aki belekényelmesedett a mamahotelbe. Ezek a szülők korábban is elkényeztették a gyermeküket, nem húztak határokat, nem támasztottak elvárásokat (házimunka végzése, rezsibe való beszállás), aztán pedig csodálkoztak, hogy a gyerek (élvezve a teljes kényelmet és a jólétet) nem akar elköltözni. Amikor a szülőknek elmondom, hogy határt kellene húzni a felnőtt gyermekükkel kapcsolatban, majd következetesen kitartani mellette, akkor sokszor azt mondják: „Jaj, de akkor a szegény gyerekkel pont én szúrjak ki?” Nos, érdemes elgondolkozni ezen a mondaton. Már „kiszúrt” a gyermekével, hiszen nem nevelte önállóságra és kiszúrt magával is, hiszen a gyermeke rajta élősködik. Kihasználni azt lehet, aki engedi. Itt is jelen van a szülő felelőssége. A felnőtt gyermeké is, de ha őt jól tartják, és addig is ahhoz volt szokva, hogy sok mindent megtesznek helyette, miért akarná szedni a sátorfáját?

A mamahotelben való ragadás hogyan szól a szülőről?

Úgy, hogy nem akarja, hogy elköltözzön a már felnőtt gyereke. Lehet, hogy azért nem akarja, mert magányos. Vagy azért, mert megszokta, hogy másokat szolgál, így érzi fontosnak magát és a gyereke kiszolgálása és azáltal, hogy megteszi azokat a dolgokat, amit a gyerekének, azaz a fiatal felnőttnek kellene, azt érzi, hogy szükség van rá. Lehet, hogy kontrollálni akarja, hogy mit csinál a gyereke, tudni akar mindenről. Az is lehet, hogy a gyerekét infantilizálja és elhiteti a gyerekével, hogy a fiatal felnőtt alkalmatlan arra, hogy megálljon egyedül a lábán. Mivel a gyereknek nincs tapasztalata arról, hogy képes önállóan létezni, ragaszkodik a szülőhöz, hiszen ki van szolgáltatva neki. Az is lehet, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyerekében: „Mi lesz velem, ha te elköltözöl?” És az is előfordulhat, hogy a szülő elvált, nincs párkapcsolata és gyerekéből „társat” csinál, vele beszéli meg a mindennapos problémáit és már csak ezért sem akarja, hogy a gyerek elköltözzön. 

Lehet, hogy a szülő identitásának ez a magja, hogy neki van gyereke és ő szülő és tart attól (jobbára nem tudatosan), ha kirepül a gyermeke, nem lesz feladata, célja, igazából önmagához kellene visszatalálnia, amihez nincs kedve, ereje, bátorsága.

Amit fontos tudni: ha a szülő akadályozza a gyereke leválását, az érzelmi bántalmazásnak számít és a gyerek, a fiatal felnőtt számára természetesen nagyon megterhelő és káros.

A fizikai elválás nem jelent feltétlenül érzelmi leválást

Hallok olyan történeteket, hogy a gyerek elköltözött, külön életet él, párja is van, de még így sem tud leválni. Anyuka átjár vasalni, főzni stb. a gyereke családjának.Erről azt gondolom, hogy nem történt meg a leválás és mérgező, kontrolláló anyáról van szó, aki nem tartja be a gyereke határait, és nem engedi a gyerekét megérkezni az új családjába. Általában itt a gyerek egy férfi, akinek már van felesége és akár gyerekei is. Tehát a feleség anyósa, az anyuka beavatkozik az életükbe. Ez a férfi (férj), az anyós/anyuka és a feleség felelőssége is. A házaspárnak érdemes tisztáznia, hogy anyuka milyen mértékben és mikor legyen jelen az életükben, férjnek elsődlegesen és aztán a feleségnek is meg kellene húzni a határokat, és azt következetesen képviselni kellene az anyós felé. Akinek jó, ha elmagyarázzuk, hogy a valódi segítség az, amit kérnek, nem az, amit és amikor ő segítségnek gondol. A fenti probléma nagyon gyakori és a családi dinamikát erőteljesen megzavaró, különösen a feleségnek nagyon megterhelő jelenség. A történetben a férfi (férj) szerepe is meghatározó, mert ő az, aki nem húzza meg az anyjával a határokat, többnyire azért, mert nem sikerült leválnia róla. Persze olyan is lehet, hogy a lánygyermek nem válik le az anyjáról és ő jár át hozzájuk rendszeresen – sokszor hívatlanul. Itt sem történt meg a leválás és ezek a mérgező minták akár generációról generációra öröklődhetnek.

Összességében a fiatal felnőttek többségében ott van a szülőkről való leválás igénye, amelyet többnyire a szülők nem támogatnak. Ezen azonban lehet változtatni, ha a fiatal megtanulja, hogy nem tartozik a szüleinek azért, mert felnevelték és nem az ő dolga a szülei lelki boldogságát biztosítani vagy magányát enyhíteni és elköltözhet – bűntudat és lelkiismeret-furdalás nélkül. 

A szülőkről való leválás ideje

Bár a magyar átlag a statisztikák szerint 27 év körül van, én ezt késeinek tartom. Igazság szerint pontos időpont nem nagyon megadható, nehéz erre egzakt választ mondani. A fiatal felnőtt klienseim többsége a felsőfokú tanulmányai befejezésének környékén el akar költözni otthonról, de vannak, akik már korábban is megteszik. Ez a valóságban 21-24 éves kort jelent. Ha ennél idősebben is „mamahotelben” laknak, abból többnyire bonyodalmak származnak. A kényelem kerül a legtöbbe – ezt nekik is mindig elmondom.

A szülőkről való fizikai és érzelmi leválás az élet természetes velejárója, ilyen módon tud majd a fiatal felnőtt saját családot alapítani. A leválás nem jelenti azt, hogy ne lennének fontosak a szüleink, ne látogatnánk őket vagy, ne legyünk ott nekik, ha szükségük van ránk – egészséges mértékben. Igyekszem a fiatal felnőtteket abban támogatni, hogy képviselni tudják mindazt, ami előreviszi az életüket.