Hangolódjunk rá együtt a témára és játsszunk egy rövid játékot! Képzeld el a következő nevű embereket: Orsolya, Virág, Bella, Klára, Milla, Napsugár, Matild vagy Gyuri, Fercsi, Imre, Bence, Márk, Antal, Ernő. Vajon mennyire érzékeljük másnak a személyiségüket, kivel barátkoznánk, ismerkednénk szívesen, és kivel nem? A nevekkel kapcsolódunk a világhoz és tudattalanul is információt sugárzunk magunkról általuk, te vajon belegondoltál ebbe?

Több mint 15 éve foglalkozom fiatal felnőttekkel. Mivel intézményes keretek között is teszem (a Budapesti Gazdasági Egyetem mentálhigiénés segítője vagyok), rengeteg, több mint kétezer klienssel beszélgettem. A velük való első kapcsolódási pont a nevük. Minden évben vannak meglepetések: idén találkoztam először Medárddal, Málnával és  Bendegúzzal.

Meg szoktam kérdezni a klienseimet, vajon szeretik-e a nevüket. Ha nem, akkor ez a beszélgetések során is visszaköszön olyan formában, hogy a kliensem nem önazonos, nem tudja elfogadni a családját, önmagát vagy az identitása egy részét (tanulmányok, munka, párkapcsolat). 

Azt is megkérdezem a kliensemtől, különösen, ha különleges/szokatlan a neve, hogy mit jelent, honnan származik? Így a felmenőkről, a kliens születése körülményeiről derülnek ki értékes információk. Az a megfigyelésem, hogy ezek a különleges nevek nem szokványos vonulatokat is hordoznak: például az egyik szülővel valami szokatlan történik, vagy neki kellett átélnie gyermek-tinikorában valami szokatlan (gyakran megrázó) dolgot.

Az is rendre szóba kerül, hogyan szólítják a kliensemet? Ez például Alexandrák (Alexandra, Alexa, Szandra) vagy Bernadettek (Bernie, Betti, Detti), Katalinok (Kata, Kati) stb. esetében érdekesek, ahol többféle variáció is felmerülhet. Nem szoktam becézni a hozzám fordulókat, hiszen egyenrangú partnerként kezelem őket, és bizony, ezt is egyeztetni szoktam velük. Talán az Orsi, Zsófi, Ági, Viki megszólításokat én is szoktam alkalmazni (ezek a ritka kivételek, erre áll rá a szám), de többnyire marad a teljes név: Emese, Eszter, Klaudia, Barbara, István, András, Richárd, Tamás. stb. (Emellett magázódom is a klienseimmel.)

Mindig beszédes, ha én tévesztek nevet. Például a kliens barátnője, (azonos nemű) testvére vagy valamilyen fontos szeretett személy keresztnevét mondom véletlenül. Ez ritka jelenség, általában részemről tudattalan megérzés van a háttérben, de a párszori tévesztésem által kerül a felszínre, hogy a kliensem össze van fonódva, szinte szimbiotikus kapcsolatban van azzal a személlyel, akinek a nevén szólítottam. Vagy olyan szeretne lenni és vele azonosul. Ezek fontos önismereti felismeréseket hozhatnak.

A beszélgetések során olykor kiderül, hogy valaki az édesanyja keresztnevét kapta, vagy éppen a nagymamáét, esetleg a fiatalember ugyanazt a teljes (vezetéknév, keresztnév) nevet viseli, mint az édesapja, a nagyapja, de olyan is lehetséges, hogy a második keresztnév az apáé/anyáé vagy a nagypapáé/nagymamáé. Ha a családban valamilyen formában öröklődnek a nevek, gyakran tapasztalom, hogy a sorsokban is vannak hasonlóságok: például a nagymama keresztnevét viselő kliensem ugyanúgy alárendelődik a partnerének, mint ahogyan egykor a nagymama tette, vagy ellenkezőleg, ugyanúgy kontroll alatt akarja tartani a környezetét, mint a felmenő. Az is lehetséges, hogy a családban öröklődő férfi keresztnevekkel „átültetődnek” betegségek, hajlam szenvedélybetegségre, valamilyen függőség stb. Nem véletlenül szoktuk hallani, hogy „ugyanúgy végezte, mint az apja/nagyapja.” Ekkor a nevekben is nagy valószínűséggel egyezések voltak.

Az is plusz információt hordoz, ha az anya vagy apa keresztnevét kapja a gyermek, azonban ő másképp akarja használni (és ezt hangsúlyozza), mint a szülő. Például Mária esetében az anya Marika, a lánya azonban pl. Mari, Mara, Márika, az apa István, a fia csak az Isti megszólítást fogadja, vagy az anya/nagymama Erzsébet, a lánya Böbe, Böbi, az apa Ferenc, a fia Ferkó stb. Ilyenkor a gyermek (gyakran tudattalanul) jelzi, hogy nem tud azonosulni – teljesen vagy részlegesen valamilyen szempontból – a szülővel. Az is lehet, hogy az anya/apa által képviselt sors átörökítését akarja így megakadályozni: például ő már nem szabotálja magát, aktívan és nem passzívan vesz részt az életben, de az is lehet, hogy külföldre költözik és az is, hogy nem akar családot. Lehet, hogy a férfi, női szerepeket illetően gondolkodik teljesen másképp. Valamit másképp akar csinálni, mint a szülő.

Az is érdekes, hogy valaki szereti-e a második keresztnevét, használja-e, vagy nem használja. Ha nem használja, akkor tudattalanul a családban azzal, amit az első ilyen keresztnevű férfi által képviseltekkel (pl. hivatás, foglalkozás, életmód stb.) nem tud azonosulni.

Nevek, párkapcsolat és házasság

Beszédes az is, hogy valaki felveszi-e a házasságkötéskor a férje nevét és milyen formában. XY-né lesz? Az ő neve elé kerül kötőjellel a férfi vezetékneve? Vagy a vezetéknevét teljesen lecseréli a férjéére? Nyilván ebben az esetben van a legnagyobb váltás, akár sors felvállalásában (és a hozott, örökölt sors letételében) is. Ugyanakkor, ha válás esetén valaki megtartja a férjezett nevét, az a megfigyelésem, hogy tudattalanul nem akar új életet kezdeni, lehet, hogy kényelmes, jó életet biztosított a házastárs (és ezekben az esetekben a férfi akart válni), vagy van valami, amiről tudattalanul nem akar lemondani, lehet, hogy a vezetéknév tetszett neki, de ennek az esetek többségében az a következménye, hogy a nő nem tud másik párkapcsolatba megérkezni, vagy az a kapcsolat nem fog működni. (Erre rengeteg példát láttam.) Válás esetén érdemes a néven is változtatni.

Előfordulhatnak olyan, hogy valaki élete során megváltoztatja a vezetéknevét, keresztnevét. Fontos üzenete van ennek, főleg abban, hogy miről mire vált. Bár ebben kicsi a mintám, de ezek nem mindig szoktak szerencsét hozni. Talán amiatt (én ebben hiszek), hogy nem véletlenül kaptunk olyan nevet a születésünkkor, amilyet.

Az életünk során is változhat, hogyan is szeretjük, ha szólítanak bennünket. Erre saját példát hozok: 21 évvel ezelőttig, a fiatalon elszenvedett sztrókomig, Szilvinek szólított a környezetem (a családban Szilvike voltam, hiszen az édesanyám is Szilvia.) Ezt követően, ami által és ahogy változott a személyiségem, már nem tudtam a Szilvi megszólítást elfogadni, sőt, nem is szeretem. A Szilviát használom, anya megszólítása maradt Szilvi. A gyerekek és a klienseim nem szoktak téveszteni, mint ahogy a környezetem nagy része sem, ugyanakkor figyelek és felfigyelek arra, hogy ki változtat azon, amikor kérem, hogy Szilviának szólítson és ki az, aki képtelen úgy szólítani, ahogyan nekem jólesik. 

A gyermekkorban adott becenevek is egyfajta forgatókönyvet adhatnak életünknek. Ha például fiúnak lányos, lánynak fiús becenevet adnak, vagy olyat, ami a gyermekkorhoz rögzít (pl. Öcsi, Hugi, Picur stb.), akkor megnehezedhet a felnőttkorba való megérkezés. Ha a gyermekkori becenevek a felnőttkorban is megmaradnak, az hátrányos lehet. Figyeljünk oda arra, hogy a gyermekkorban kapott becenevet a felnőttkorra is átvisszük-e. Nehéz felnőttként komolyan venni Jancsikát, Incikét, Picurt, Öcsit, Mumit, Bogicicát, Nyunyókát, Lacust, Bubut, Cini, Zizi stb. (igyekszem olyan neveket írni, akiket nem ismerek). Még veszélyesebb, ha fiúnak lányos (pl. Milán – Milcsi, Feri – Fercsi) becenevet adunk és lánynak fiúsat (Dominika – Dodó/Doma). Hiszek abban, hogy a név determinál. Hatalmas ereje van. Ami gyermekkorban cuki volt, az felnőttkorban visszataszító vagy rémisztő lehet. Egy felnőttnek legyen felnőtt neve. Az rendben van, ha szerelmi kapcsolatokban vannak becenevek, de azt csak az a két ember tudja és nem megy ki a külvilágba. A becenevek üzennek rólunk és igenis meghatározzák – tudattalanul –, hogy a külvilág hogyan tekint ránk. Tehát figyeljünk oda, hogy kit hogyan szólítunk.

Az egyik kliensemnek kislánykorában az apukája ezt a becenevet adta: Pöcsköszörű. (A kliensem engedélyezte, hogy megírjam ezt.) Ki lehet találni, lehet sejteni a kettejük kapcsolatát és azt is, hogy annak ellenére, hogy kislányként nem is értette pontosan a szó jelentését, azt érezte, hogy nem jó az üzenete. A fentiek alapján arra is lehet tippünk, hogy ennek a fiatal hölgynek hogyan alakultak a párkapcsolatai és mekkora eséllyel érkezett meg bántalmazó kapcsolatba.

Az is sokat elárul, ha a szülő a gyermeke (aki már felnőtt) többszöri kérése ellenére is a gyermekét a gyermekkori becenevén szólítja. Ekkor nagy eséllyel egyrészt nem akarja, hogy leváljon róla a gyermeke, avagy a szülő számára fontos a szülő-gyermek alá-fölérendelt hierarchia hangsúlyozása, ami azt is jelenti, hogy nem akarja a gyermekét egyenrangú partnerként kezelni. A kisfiam/kislányom megszólítással nincs gond, ha egyébként a szülő-gyermek kapcsolat egyenrangúan, harmonikusan működik és a megszólításban nincs benne az a sugallat, hogy a (fiatal) felnőtt maradjon csak szépen a gyermek szerepben és ne merészeljen felnőtté válni érzelmileg.

A témával a Napocska-projekt, Szabadulás és gyógyulás az érzelmi bántalmazásból – Gyakorlati útmutató című szakkönyvemben is foglalkozom, ahol az önsegítő kérdések által az olvasó is felfedhet összefüggéseket a nevével vagy a családtagjai nevével, megszólításával kapcsolatban. 

Ön mennyire szereti a nevét? Észrevett a cikkben szereplő példákhoz hasonlót a környezetében?