Mentsünk meg valakit! – avagy miért segítünk másoknak?

Mentsünk meg valakit! – avagy miért segítünk másoknak?

Mindenkinek van olyan ismerőse, aki mintha folyton azon munkálkodna, hogy megmentsen másokat. Egyik családtagtól a másikhoz szalad, majd egy baráthoz, és segít, támogat, ott van. Talán mi magunk vagyunk ilyenek.

Ez a sok segítés jó dolog, gondolhatnánk.

De valóban az?

Megmentjük apát, akit folyton betegségek kínoznak, vagy anyát, aki boldogtalan a házasságában, a szüleinket, akik az alkohol rabjai lettek, a párunkat, aki nem találja a helyét a világban, a barátunkat, akit magával ragadott egy politikai vagy vallási nézet, vagy a szomszéd lányt, aki nem tud szabadulni egy mérgező kapcsolatból. Megmentjük a testvérünket, akit elhanyagolnak a szüleink, párkeresésre ösztökéljük azt, aki egyedülálló.

Ismerős helyzetek?

Ha így cselekszünk, azzal túlnyúlunk a saját szerepünkön. Gyakran erő felett segítünk valakinek, akiről mi úgy gondoljuk, hogy bajban van. De álljunk meg egy pillanatra! Attól, hogy úgy látszik, valaki bajban van, ez még nem feltétlenül igaz, a látszat nem mindig fedi a valóságot. Az adott személy kizárólag a mi nézőpontunkból van gondban és mi gondoljuk úgy, hogy máshogy kellene döntenie, élnie. Például szerintünk ki kellene lépnie egy mérgező kapcsolatból, munkahelyet kellene váltania, ki kellene jönnie a szenvedélybetegségéből. De ezekkel a gondolatokkal magunkat a megmentő szerepébe helyezzük, a másik felet pedig az áldozatéba.

Vajon ők tényleg áldozatok?

Meg kell menteni az ismerőseinket?

Én csak jót akarok neked – mondjuk. De vajon a másik fél jelezte, hogy bajban van és segítséget kér? Vagy csak mi ítéltük meg úgy, hogy arra szorul? Inkább ez utóbbi szokott előfordulni.

A jó szándék égisze alatt vajon milyen szerepbe bújunk? Istenébe? Aki tudja, hogy másoknak mi a jó? Akinél ott a tudás és a bölcsesség?  Milyen jogon és alapon tudjuk, hogy a másik embernek hogyan kellene élnie és mit kellene tennie? Ne feledjük, a pokol felé vezető út is jó szándékkal van kirakva.

Az is fontos kérdés, hogy ha megmentjük a másikat, hogy akár fájdalmak árán tapasztalatot szerezzen az életről, önmagáról, akkor tényleg segítünk? Mi van, ha olyasmitől mentjük meg, egy olyan tapasztalattól, ami a fejlődését szolgálná? Ez akkor segített? Ez jó szándék?

Lássuk be, a másik ember nem egy kisgyermek, hanem felnőtt, ő felelős az életéért, neki kell vállalnia a következményeket a tetteiért. Lehet, hogy úgy tűnik, hogy bajban van és szenved, de mi van, ha erre van szüksége? Akinek nagyon fáj valami, az változtatni fog. Aki nem változtat, annak jó minden úgy, ahogy van, akkor is, ha egy sor kifogást sorakoztat fel.

Akkor segítsünk másoknak, ha a kérik, és akkor is egyeztessük, mi lenne a segítség. Emberi- és párkapcsolatainkban nem feladatunk, hogy mások segítője legyünk. Ha valóban segítségre van szükségük, majd megkérnek minket rá, ha pedig ez túlnyúlik a mi kompetenciánkon, talán jobb, ha egy nem érintett, független ember játssza ezt a szerepet.

Bízzunk másokban, bízzunk a partnerünkben, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Ha nem teszi meg, akkor nem biztos, hogy ő a megfelelő társ vagy barát a számunkra.

 

Ha minket akarnak megmenteni.

Ha mi magunk vagyunk olyan élethelyzetben, hogy egy vagy több ismerősünk közeledik felénk megmentő szándékkal, máris jobban érzékeljük, miért hibás ez az elképzelés.

A megmentő típusú embert a jó szándék vezérli, segíteni szeretne. A háttérben az húzódik meg, hogy ő gyermekkorban valószínűleg jóval nagyobb felelősséget kapott, mint amennyi az életkorának megfelelt volna. A szülő vagy szülők aggatták rá a megnövelt felelősséget akár azáltal, hogy megterhelték a gyermeket érzelmileg: rábízták a kisebb testvért, neki panaszkodott a szülő a partneréről vagy a mindennapok nehézségeiről (ami elvált vagy egyedülálló szülőknél jellemző), és így társszerepbe helyezte őt. Lehet, hogy a szülő érzelmileg elérhetetlen volt, mert a saját problémái foglalkoztatták, mentálisan sérült volt vagy szenvedélybeteg. Az is lehet, hogy érzelmileg instabil és kiszámíthatatlan volt, nem dolgozott és állandó érzelmi és fizikai bizonytalanságban tartotta a gyereket. Ez a gyermek idejekorán megtanulta, hogy neki kell odafigyelni mindenre, csak saját magára számíthat.

Gyakran már gyerekként azon munkálkodott, hogy apát és/vagy anyát megmentse, eldugta az alkoholt, ő készítette az ételt a kisebb testvéreknek, ő próbálta rábeszélni anyát, hogy költözzenek vagy váljon el. Ez a gyermek jellemzően érzelmileg érettebb és felelősségteljesebb volt a szülőknél.

Amikor az ebben a légkörben szocializálódott gyerek felnő, gyakran azt feltételezi, hogy a felnőttek felelőtlenek és nem lehet bízni bennük. Ez később a párjukkal szembeni bizalmatlanságot okozhat, a kötődéstől, érzelmi közelségtől való félelmet, másrészt olyan partner választását, aki szintén (látszólag) megmentésre szorul. Érzelmileg instabil, szenvedélybeteg, vagy felelőtlen és csak sodródik erre-arra az életben, képtelen kihozni magából azt, amire igazából képes lenne. Ez a választás többnyire egyáltalán nem tudatos.

Egy ilyen partner mellett nem csupa móka és kacagás az élet, hanem küzdelem, lemondás, szenvedés, mert a megmentő gyakorlatilag áldozattá válik. Gyerekkorából adódóan zsigerien érzékeny és nyitott a felelőtlen emberekre, illetve mások igényeire, jobban, mint saját szükségleteire.

 

 

Miért akarunk megmenteni másokat?

Amikor mi magunk viselkedünk megmentőként, úgy érezzük, egy ideig működnek a dolgok, amikor a megmentendő féllel foglalkozunk, és az ő élete, igényei állnak a középpontban, jobban érezzük magunkat. Azt érezzük, hogy jó a másik fél érdekében cselekedni, már csak azért is, mert ez a személy egy ideig élvezi is a megnövekedett figyelmet, érdeklődést, gondoskodást, gyámolítást. Még ha nem is látjuk az erőfeszítéseink eredményét, felmentjük a másikat, indokokat keresünk számára, miért nem változtat, miért nem tesz meg dolgokat, és azzal biztatjuk magunkat, hogy majd mi a hatalmas szeretetünkkel, odafigyelésünkkel kimozdítjuk őt és jobb állapotba hozzuk. Ez azonban nem szokott bekövetkezni.

Az a hiedelem is jelen szokott lenni bennünk mint a megmentőben, hogy ha mi nem segítünk, akkor biztosan nagy baj történik majd a másikkal, kárt okoz magának és/vagy a környezetének, azaz a vesztébe rohan. Hosszú távon azonban a két ember kapcsolati vagy párkapcsolati egyensúlya megbomlik – sőt, soha nincs egyensúly, mert a megmentő és a megmentett között nem egyenrangú, hanem alá- és fölérendelt kapcsolat alakul ki, ahol a megmentő tudja, hogy mit hogyan kellene csinálni, a megmentett fél pedig nem. Egy egyenrangú és egészséges kapcsolat nem így működik.

Ha nagyon meg akarunk menteni másokat, valójában nekünk van a leginkább szükségünk megmentésre – önmagunk megmentésére.

Az a felnőtt, akire gyerekként túlzott felelősség hárult, bizony nem kapott elég figyelmet, törődést, szeretgetést, gyámolítást. Tegyük fel a kérdést: mit adunk annak, akit meg akarunk menteni? Azt, amire nekünk lett volna kisgyerekként szükségünk: figyelmet, törődést, szeretgetést, gyámolítást.

A mi egykori, kicsi önmagunknak van leginkább szüksége a megmentésre. Ezt azonban felnőttként csak saját magunknak tudjuk megadni.

Azt is vegyük figyelembe, hogy a szeretetben benne van a szabadság. Az szeretet, ha irányítani akarjuk a másikat és megmondjuk neki, hogyan kellene élnie az életét? Lehetséges, hogy a kontrollálási szándék mögött az húzódik meg, hogy ilyen módon szeretnénk megteremteni a saját érzelmi biztonságunkat?

A kapcsolatainkban adjunk szeretteinknek szabadságot. Döntsenek ők az életükről, ne kontrolláljuk őket! Egy egészségesen működő kapcsolatban két olyan felnőtt vesz részt, aki felelősséget vállal önmagáért és a kapcsolatért is.

Nem tudunk megmenteni másokat.

Ez lehetetlen feladat. Mindenki a saját életéért, boldogságáért felelős. Mások helyett nem tudunk sem dönteni, sem cselekedni. Segíteni tudunk nekik –de csak akkor és abban, ahogy ők kérik. Megmenteni csak önmagunkat tudjuk, azzal, ha megtanuljunk az önszeretetet, öngondoskodást, ha megtanulunk figyelni a saját igényeinkre és szükségleteinkre, ha megtanuljuk képviselni önmagunkat.

Ha magunk felé elfogadással, szeretettel, tisztelettel tudunk fordulni, akkor másokhoz is képesek leszünk így viszonyulni, ahelyett hogy meg akarnánk menteni őket.

 

Ha az olvasóban olyan kérdéseket vetett fel a blogposzt, amelyeket szeretne egy tanácsadóval átbeszélni, akkor keressen meg, készséggel állok rendelkezésre: info@drszantoszilvia.hu.