Nemcsak a magánéletben, hanem a munkahelyen is kihívás a határaink képviselete. Akár főnök-beosztott, akár kollégák között vagy egyéb együttműködés során. Sokaknak ismerős a helyzet, hogy amikor épp indulnának haza, kapnak egy fontos feladatot a főnöktől vagy már éppen eléggé leterheltek, de az egyik kolléga ismét szívességet kér. A kiégés, túlterheltség hátterében is gyakran a határhúzás hiánya jelenik meg. 

Honnan ered, hogy nem vagyunk képesek megfelelően képviselni önmagunkat?

– A múltunkból: Önmagunk képviseletét, vagyis annak képességét, hogy meg tudjuk húzni a határainkat, olyan szülőktől tanulhatjuk meg, akik érzelmileg ránk hangolódnak, figyelnek az igényeinkre. Ha a szülő túlságosan kontrollálja a gyerekét, ráerőlteti az akaratát, fizikailag, verbálisan vagy érzelmileg bántalmazza, akkor a gyerek felnőve nem lesz képes a határai beazonosítására, nem tud nemet mondani, és lelkiismeret-furdalása vagy bűntudata lesz, ha felmerül benne, hogy kifejezze és képviselje az igényeit. 

– Megfelelési kényszerből: Nem csak aktív bántalmazástól jelenhet meg a határállítási nehézség. Az érzelmi elhanyagolásban, azaz magányban felnövők különösen gyakran lesznek érintettek megfelelési kényszerben, és nem tudják meghúzni a határaikat.

– Alaphiedelemből: Sokan vélik úgy, hogy a béke és a nyugalom az elsődleges, és a konfrontáció (pl. határmeghúzással) kerülendő, hiszen a konfrontáció (az ellentétes vélemények) vagy a konfliktus káros dolog. (Márpedig nélkülük nincs fejlődés.)

– Félelem mások megbántásától: Akik félnek a határaik meghúzásától, többnyire azért teszik, mert nem akarnak megbántani vagy cserben hagyni másokat. Inkább önmagukat hozzák előnytelen helyzetbe.

– Nincs eszköztár: Sokan nem tudják hogyan is kellene nemet mondaniuk, nincsen meg a hatékony kommunikációs eszköztáruk hozzá.

Mit képviselnek a határaink?

A határok meghúzása azt üzeni, hogy tiszteljük és szeretjük magunkat. A határainkkal mutatjuk meg másoknak, hogyan bánjanak velünk. A határaink képviselete a mi felelősségünk. Ha nem húzzuk meg a határainkat, könnyen kihasználhatnak bennünket mások, és erre – a határmeghúzás hiányában – valójában mi adunk engedélyt.

A határhúzás képessége fejleszthető. Fokozatosan kezdjük el a változtatást, akár kis lépésekben – például csak egy-egy kolléga felé. Képviseljük magunkat én-közlésekkel, amelyek a te-közlésekkel szemben nem minősítenek, hanem a konkrét helyzetre vonatkoznak, továbbá az ahhoz kapcsolódó belső érzéseinket fejezik ki a másik fél számára. Az a cél, hogy a kommunikációban ne legyen számonkérés, vád, ne szorítsuk sarokba a másik felet, hanem önmagunkról beszéljünk. 

Az én-közléseknek három eleme van: az első a saját érzéseink megfogalmazása, a második a konkrét helyzet leírása, a harmadik az indoklás, a következmények megfogalmazása. Például: „Amikor rendszeresen a kezdés előtt 10 perccel mondod le a megbeszéléseket, akkor azt érzem, hogy az én időbeosztásom nem számít. Ez viszont rombolja a céghez és a munkámhoz való hozzáállásomat.”

Az én-közlések erőszakmentes kommunikációt tesznek lehetővé, továbbá segítenek magunkban is tisztázni, mi a problémánk az adott helyzettel. Az én-közlések azért is működnek, mert a saját érzéseinkről beszélünk, és ezzel a másik fél nem tud vitába szállni, hiszen az nem megkérdőjelezhető. (Az én-közlések elnyomó típusú emberekkel sajnos nem működnek ott más megoldást kell találnunk.)

További jól működő stratégiák a nemet mondáshoz, avagy a nemet mondás előtt:

• Mit helyett miért. A figyelmünket ne arra összpontosítsuk, hogy mit akar a másik fél, hanem arra, hogy miért akarja ezt. Derítsük ki, hogy miért van a kért dologra szüksége a másiknak, így lehet, hogy kínálkozik egy másik megoldás, ami nem a mi azonnali cselekvésünket igényli.
• Kínáljunk alternatívát. Lehet, hogy hirtelen/rövid idő alatt pl. adott pénzügyi mutatóra tudunk egy 80 százalékos becslést adni, de a további 20 százalékos pontosításnak csak másnap tudunk nekiállni. Vagy ahelyett, hogy túlóráznánk, kínáljuk fel, hogy másnap az adott feladattal kezdünk. Vagy ha van egy kolléga, aki folyton kérdez tőlünk (megzavarva a munkavégzésünket), akkor egyeztessünk vele a napban egy idősávot, amikor csak rá figyelünk és meg tudjuk beszélni vele a feltett kérdéseit.
• Képviseljük az okokat: „Amikor a munkaidő lejárta előtt fél órával kapok új feladatot, az több okból is kellemetlenül érint: egyrészt a munkaidő lejárta után más programot ütemeztem be, és ott a csúszás bajt hoz a számomra, így az utolsó félórás munkavégzés közben ezen fogok agyalni. Másrészt lelkiismeretesen végzem a munkám, nem akarom összecsapni, de ha kevés időt kapok rá, nem tudom pontosan megoldani a feladatot, márpedig ez a szándékom. Ki tudnánk közösen találni valamit az ilyen hirtelen helyzetek kezelésére? El tudod mondani, hogy miért van szükség hirtelen ennek a feladatnak az elvégzésére/a kérdés megválaszolására?

A határállítás elsajátítása egy folyamat, ami gyakorlást igényel. A gyakorlásból adódó eredmények, akár apró sikerek segítenek bennünket abban, hogy legközelebb is kiálljunk önmagunkért.

Fontos, hogy dolgozzunk az alaphiedelmeinken, az önképünkön, a gyermekkorunk érzelmi sebein, hogy immár megnövelt önbizalommal, önbecsüléssel és önhittel képviselhessük magunkat, illetve megállíthassuk határaink megsértését. Jó, ha van eszköztárunk ehhez, de csak akkor tudunk vele élni, ha nemcsak a fejünkkel tudjuk, hanem a szívünkkel is érezzük, hogy jogunk van képviselni magunkat. Jogunk van kiállni önmagunkért és már nem engedjük meg a méltatlan bánásmódot. Önszeretet, öntisztelet, önbecsülés nélkül nem tudjuk magunkat hitelesen képviselni és ezt az a fél is érezni fogja, aki át akar lépni a határainkon.

Mások számára is segítség, ha felvállaljuk az igényeinket, a határainkat, mert ebből tudják, meddig tolhatják ki a határainkat. Ez biztonságérzetet adhat számunkra, hiszen nem kell kitalálniuk, mi játszódik le bennünk. A határaink kijelölésével átláthatóbbá, érthetőbbé válunk, és a kapcsolódás is biztonságos kereteket kap.

A határállítás témájával – főleg magánéleti vonatkozásban – a Napocska-projekt, Szabadulás és gyógyulás az érzelmi bántalmazásból című, gyakorlati útmutatást adó és a Túlélésből kitűnő, Hogyan találhatjuk meg a lelki békénket és az utat önmagunkhoz című, önsegítő kérdéseket tartalmazó szakkönyveimben is foglalkozom.