Tizenhat éve foglalkozom fiatal felnőttekkel, rengeteg életbe nyertem betekintést. A mentálhigiénés tanácsadás során rendszeresen visszatérő jelenség, hogy a fiatal felnőttek a szülői házban vagy akár a párkapcsolatukban is bántalmazást szenvednek el. Gyakran úgy, hogy nincsenek is ennek tudatában.

Nehéz téma beszélni a családon belüli bántalmazásról. A kifejezésről első körben pofonok és a tettlegesség jut eszünkbe. Sokkal gyakoribb azonban az, hogy a bántalmazás rejtett módon történik és az érintettek sincsenek ezzel tisztában. Általában ilyen közegben nőttek fel vagy ezt szokták meg, és nem ismerik fel a bántalmazást tüneteit.

Miért olyan gyakori a bántalmazás a családokban? 

Az ok abban rejlik, hogy a családok túlnyomó többsége sajnos diszfunkcionálisan működik, azaz jellemzőek a viszályok, a családtagok méltatlanul és erőszakosan viselkednek egymással, nem tartják tiszteletben egymás határait. Gyakran a szőnyeg alá söprik a problémákat, nincsenek tekintettel a másik fél érzéseire, szükségleteire, tabuk és titkok hatják át a család működését. Sok esetben a szerepek és a szabályok merevek, olykor következetlenek, zűrzavarosak. Jellemző a bűntudatkeltés vagy a szégyenérzés kiváltása a családtagokban. Ilyen családokban a szülők jellemzően elváltak vagy a kapcsolatuk boldogtalan.

Az ilyen családból érkező felnőtt később gyakran köt ki bántalmazó kapcsolatokban. A bántalmazottak egy része ugyanis tudatosítás, önismereti munka hiányában gyakran továbbadja a gyermekeinek a zsigeri reakciókat, mérgező mintákat. Az esetek többségében maguk a szülők sem tudják, hogy igazából nem segítik, hanem gátolják a gyermekük életét a viselkedésükkel.

Honnan ismerhető fel a családon belüli bántalmazás?

Az alábbiakban összefoglalom, hogy tapasztalataim szerint milyen típusú bántalmazási módok fordulnak elő a fiatal felnőttek életében. Ezeket azért célszerű észrevenni, hogy kezelhessük és ne kísérjék végig az életünket.

Elhanyagolás. Ebben az esetben a gyermeket, fiatalt azzal bántalmazzák, hogy elhanyagolják: nem kap elég figyelmet, törődést, szeretetet (ölelés, puszi, érintés). Sokan ajándékokkal, kütyükkel igyekeznek ezt kompenzálni, de soha ennyi magányos, szomorú gyerek és fiatal nem volt még, mint a jelenlegi virtuális szabadság és közösségek világában. A valóságos, szeretetteli kapcsolatokat semmi sem pótolja.

Gyerek szerepcsere. Ebben az esetben a gyerek társ-, azaz felnőtt szerepbe kerül a szülő mellett. Lehet, hogy elváltak a szülők vagy elhidegültek egymástól, így a szülő fókuszába a gyerek kerül: vele beszéli meg a mindennapos problémáit, vele szervez közös programokat, vele foglalkozik a saját élete rendbetétele helyett. Ez a gyermeknek érzelmileg rendkívül megterhelő. Sokan azt hiszik, hogy gyerekként, fiatal felnőttként feladatuk és felelősségük megoldani, hogy apa/anya ne legyen szomorú vagy a szülők házassága fennmaradjon és működjön. De ez nem így van.

Mivel a fiatal szereti az anyját, apját, lelkiismeret-furdalása van, amikor meghúzná a határokat, gondolván: „De anyának csak én vagyok.” vagy „Ha én nem veszem fel a telefont, akkor apa meg fog sértődni.” Vagy „Anya egyedül nevelt fel, tartozom neki ennyivel.” Vannak fiatalok, akiknek bűntudata van amiatt, hogy nekik párjuk, barátaik, programjaik vannak, a szülőnek meg nincs. De ez nem visz előre.

Akik társ-, felnőtt szerepbe kerülnek a szülő mellett, később is túl sok felelősséget vállalnak majd, túlzottan empatikusak, megfelelés-kényszeres lesznek, háttérbe szoríthatják a saját szükségleteiket és a szülőről való leválás is problémássá válhat.

Ha a kliensem azt mondja, hogy az anyukája a legjobb barátnője, az megint nincs rendjén. Az anya-lánya kapcsolat nem barátnői kapcsolat, egy szülő a szülője legyen a gyerekének. Haveri vagy barátnői kapcsolatban az apa, anya nem tud szülőszerepbe kerülni, nem lesz meg a pozíciója ahhoz, hogy gyermekét a kötelességei felé terelje vagy számonkérje. Ilyenkor a fiatalnak barátnője van, de anyukája nincs. Márpedig szülőre lenne szüksége.

Nincs rendben az sem, ha a szülő a magánéletét kiteregeti a gyerekének, akár úgy, hogy panaszkodik a házastársára. A klienseimnek azt szoktam javasolni, hogy kedvesen mondják el a szüleiknek: „Anya/apa, én szeretlek, de a lányod/fiad vagyok. Nem tudok segíteni a magánéleti problémád megoldásában, és emiatt sokszor tehetetlennek és frusztráltnak érzem magam. Kérlek, beszélj erről másokkal vagy kérj segítséget.” Vagy „Apa/anya, szeretlek, fontos vagy nekem, de kérlek, az anyával/apával kapcsolatos problémáidat vele beszéld meg, mert ez a ti dolgotok és én nem tudom rá a megoldást.”  

Ha a szülő a társával kapcsolatos problémákat rávetíti a gyerekre, attól ő rossznak érzi magát, mert mindkét szülőből van, és ha az egyik szülő szidja a másikat, akkor azt úgy élheti meg, hogy őt szidják és vele van baj. Ez önértékelési problémákhoz, szorongásokhoz vezethet.

Az is megterhelő a gyermek/fiatal számára, ha olyan feladatokat kell rendszeresen végeznie otthon, ami a felnőttek dolga lenne: házimunka, takarítás, főzés, illetve kisebb testvérek gondozása, felügyelet, tanulás velük. Természetesen nem egy-egy alkalomról beszélek, hanem gyakori helytállásról. Ilyenkor a gyermek nem élheti a saját önálló életét, elveszik tőle a spontaneitás lehetőségét, sokkal önállóbbá kell válnia, mint a kortársainak, ez koravénné teheti. A későbbiekben önmagát háttérbe szoríthatja, perfekcionista lesz és sérülhet az önbecsülése is. Ezzel komoly megterhelésnek van kitéve. Gyakran választ olyan partnert, aki alárendelődést vár tőle.

Azonban nem csak az probléma, ha valaki gyermekként kevés jóban részesül, hanem az is, ha túl sokban: ő lesz a világ közepe vagy elkényeztetik. Ha egy gyermek ahhoz szokik hozzá, hogy az van, amit ő akar, ő irányít, akkor torzul a személyisége, énközpontú lesz. Számos alkalmazkodási nehézséggel kell majd szembesülnie fiatalként vagy akár felnőttként, amikor kiderül a világról, hogy nem az ő szabályai szerint működik. Arról nem is beszélve, hogy a gyermek nem tudja megélni a biztonságot, ha a szüleit ő irányítja.

Az elkényeztetés esetében a szülő a gyermeke helyett – gyakran csupán „jó szándékból” – megtesz olyan dolgokat, amire a gyermek az életkorának megfelelően igenis képes lenne. A szülő így túl kevés felelősséget ruház a gyermekére és akadályozza a fejlődését. Ha a gyermek helyett a szülő cselekszik, azzal azt üzeni neki, hogy ő nem tudja megtenni az adott feladatot, avagy a szülő nem bízik benne, hogy képes rá. Az ilyen fiatal később önbizalomhiányos lesz, hiszen nem tanult meg megküzdeni a céljaiért, nem tud döntéseket hozni és nem vagy nehezen tud kiszabadulni a szülőtől függő, kiszolgáltatott helyzetéből. Gyakran felnőtt korára is a „mamahotel” lakója marad és mivel nem tud szembenézni az élet kihívásaival, menekülőútvonalakat válaszhat, például szenvedélybeteggé válik.

A fenti rejtett bántalmazások kezelésének a módja a határok meghúzásában rejlik. Ha úgy érezzük, hogy ehhez segítségre van szükségünk, keressünk fel szakembert!

Küldetésem, hogy segítsek, hogy a fájdalmas családi terhek ne öröklődjenek tovább a következő generációkra. Hiszem, hogy van lehetőség megszakítani a felmenőktől érkező mintákat olyan módon, hogy szembenézünk velük, feldolgozzuk őket és teszünk azért, hogy ne adjuk ezeket tovább a szeretteinknek.

A nárcisztikussal egy ágyon – Vannak kapcsolatok, amelyekkel önmagad bántalmazod című, igaz történeten alapuló regényem is segítséget nyújthat. A főszereplő, Jázmin életén keresztül megmutatom egy bántalmazó kapcsolat működését és a családi gyökereket is, ahol rendszerint jelen vannak a bántalmazás csírái. Megismerjük azt az utat is, ahogy ki lehet kerülni egy ilyen típusú kapcsolatból, és el lehet vágni az elnyomó személyiségek iránti tudattalan vonzódás kötelékét.

A szülőkről való leválás és a szülőkkel való kapcsolódás nehézségeiről a Túlélésből kitűnő, Hogyan találhatjuk meg a lelki békénket és az utat önmagunkhoz című könyvemben is foglalkozom.