Dr. Szántó Szilvia: A nárcisztikussal egy ágyon Igaz történet alapján – 1. rész
Vannak kapcsolatok, amelyekkel önmagad bántalmazod

Leírás

Jázmint sármos orvos fogadja, amikor bemegy a kórházba kezelésre. 

Ám Anton nős.

A lány nem akar belemenni ebbe a kapcsolatba, mégis viszonyuk lesz. Amikor kiderül, hogy a férfi szexualitása nem mindennapi, Jázmin nem ijed meg. Van valami, ami vonzza ehhez a férfihoz. Hamar eljut oda, hogy úgy érzi, nem élhet a férfi nélkül, akkor sem, ha a férfi személyisége is, működése is sajátos.

Vajon Jázmin és Anton tényleg hasonlítanak egymásra? Mennyiben azonos a múltjuk? Melyikük realitása igaz? Miért tartják fogva egymást testileg és lelkileg? Mekkora esélyük van kiszabadulni a vonzalmuk hálójából? 

Jázmin semmit nem ért. Sokszor azt sem látja, milyen kérdéseket kellene feltennie, de szerencséjére ott vannak a barátai, akik még pszichológust is ajánlanak neki. Az ő segítségükkel az életben talpraesett Jázmin csak azért is kideríti, miért engedi meg Antonnak, hogy uralkodjon rajta.

A regény kulcskérdése, hogy a gyermekkori traumákon átesett Jázmin hogyan szabadul ki az elnyomó és méltatlan kapcsolatból, és hogyan ébred rá arra, hogy miért került ilyen helyzetbe.

Az igaz történeten alapuló, hiteles regény a trilógia első része.

További információk

Olvasson bele a könyvbe

Dr. Szántó Szilvia: A nárcisztikussal egy ágyon
Igaz történet alapján – 1. rész
Vannak kapcsolatok, amelyekkel önmagad bántalmazod

1. fejezet: Mit akarsz te tőlem?

Jázmin olyan lendülettel nyomta be az ambulancia lengőajtaját, hogy mire átjutott rajta, még piros kis bőrtáskáját is elejtette, aztán mint egy forgószél, önmaga körül megpördülve kapta fel ismét. Amint a fiatal nő meglátta, hogy a váróterem székei foglaltak, elhúzta a száját, és azon kesergett: nem elég, hogy átfagyva az urológián kezdi a napját, még hely sincs. Ez az én formám – bosszankodott magában, de aztán elmosolyodott. Legalább a táskám nem borult ki.

A budapesti belvárosi kórház alagsori folyosójának egyik oldalán narancssárga műanyag székeken idős férfiak üldögéltek, és kíváncsian vették szemügyre a vékony, piros dzsekis lányt. Jázmin kedvesen rájuk mosolygott.

A székekkel szemben a vizsgálók kávébarna ajtajai sorakoztak. A falra felcsavarozott ruhaakasztókból kevés állt rendelkezésre, a betegek az ölükben szorongatták a kabátjukat. A folyosó végén kávéautomata duruzsolt, hol a bedobott pénz csörgését lehetett hallani, hol azt, ahogyan az italt töltötte a gép. A használt, betegszagú levegőre ráfért volna egy alapos szellőztetés.

Jázmin az ablak előtt mégis talált szabad széket. Megállt, és kinézett a tömött parkolóra, a kopott járdára és a zúzmarás bokrokra. Zaklatottságát a téli táj komorsága csak fokozta. Amikor elhelyezkedett, széke hangosan kattanva megbillent. A lány elveszítette az egyensúlyát, és meglódult a pulzusa; mozdulatlanná merevedve ölelte át a táskáját és a dzsekijét.

Ezen az urológián először járt. A helyet és az orvost ismerős ajánlotta, aki állította, itt azokon a pácienseken is tudnak segíteni, akiknek eddig semmilyen kezelés nem hozott gyógyulást. Jázmin reménykedett, hogy vele is így lesz, és máris aggódott, hogy hamarosan ki kell mennie. Ismerte már ezt a jelenséget: ha valami megviselte, akkor megbetegedett és hólyaghurutja lett; egyre gyakrabban látogatta a mosdót, ami egyre fájdalmasabb procedúrává vált, az elmúlt hetek megrázó eseményei után már csak ez hiányzott. Mintha nemcsak a lelke, hanem a teste is sírni vágyott volna. Egy idős nénire pillantva eszébe jutott az egész tortúra; a nagymama, akit egy hete temettek el. Könnyes lett a szeme, de visszatartotta a sírást. Erős csaj vagyok, erős csaj vagyok – mondogatta egészen addig, amíg elhitte, és meghallotta, hogy mellette a betegek az Anton nevű orvosról sutymorognak, akihez ő is jött. Hogy milyen udvarias, nagy szaktudású, mennyire kedves és előzékeny. Jázmin megkönnyebbülten sóhajtott, majd amikor azt hallotta, a doktor úr olyan sokat dolgozik, biztosan nincs ideje magánéletre, a lány el is mosolyodott.
Egy óra várakozás után nyílt az egyik ajtó, és kék szemű, fekete hajú férfi szólította Jázmint.

– Doktor Kővágó Anton vagyok, jöjjön velem.

Széles mosolya váratlan vonzerőt adott neki, és ahogy Jázmin elfogadta a férfi határozott kézfogását és meghallotta mély hangját, megint megemelkedett a pulzusa, akár a billegő széken. Jázmin arra gondolt, lám, minden rosszban van valami jó, milyen fénysugár lenne az életében, ha sok év küzdelme után ő is révbe érhetne olyan sármos, sikeres férfi mellett, mint Anton. Lelki szemeivel már látta, ahogyan egymást átölelve sétálnak a Gellérthegyen.

– Hosszú ideje vár? – érdeklődött a férfi kedvesen.
– Dehogy!
– Sajnálom, a váró nem igazán kellemes. Jöjjön velem, nyilvántartásba veszem, átmegyünk egy csendesebb vizsgálóba.

Jázmin a kabátját és táskáját magához szorítva követte Antont. Ahogy a folyosón haladtak, azon kapta magát, hogy a ruháját ellenőrzi, elég csinosnak tűnik-e. Fekete, testhezálló nadrágot és felsőt viselt, szeme barnájához illő színű, hasított bőrcsizmával. Frizurájára is vethetett egy pillantást, ahogy a lengőajtó üvegében meglátta tükörképét, és nyugtázta, hogy lófarokban összefogott haja szoros és rendezett.

A folyosón továbbhaladva elmentek a lépcsőház mellett. A kórháznak ez a része kastélyra emlékeztette a lányt: a kovácsoltvas korlát tetején simára kopott a faburkolat, a vörös, széles lépcsőn három ember is kényelmesen elfért volna egymás mellett. A kastélyból már csak egy herceg hiányzott, aki felébreszti a királylányt mély álmából… vagy egyszerűen meggyógyítja a hólyaghurutját. Az orvos éppen ezen gondolatmenet közepén fordult hátra a lányhoz. Jázmin zavartan mosolyodott el.

– Hallom, szeretik a doktor urat a páciensei – mondta.
– Igen, én is hallom, és gondolhatja, milyen jólesik. – A férfi sóhajtott. – Bárcsak mind ennyire csinos lenne, mint ön!

Jázmin még inkább zavarba jött, lehajtotta a fejét, nem válaszolt. A lépcső melletti lifthez értek, a férfi megállt, és ismét megszólalt:
– Ne haragudjon, tudja, számos fiatal nőbetegem van, de nem vagyok hozzászokva ilyen pozitív kisugárzáshoz!

Ez a megjegyzés még szélesebb mosolyra késztette a lányt. Szótlanul lépett be az orvossal a liftbe. Két emelettel feljebb szálltak ki, majd egy kisebb rendelőbe érkeztek, ahol már nem érződött a kastélyszerű hangulat: a vizsgálóasztal, a székek és a falak is steril fehérek voltak, és fertőtlenítőszer enyhe szaga terjengett.
Amíg a férfi felvette az adatokat, Jázmin az asztal melletti széken ült.
– Kérem, feküdjön fel a vizsgálóasztalra, és tegye szabaddá a hasát – kérte.
– Egy pillanat, doktor úr…
– Kérem, szólítson Antonnak.

A férfi ultrahangképet készített a lány alhasáról. Ahogy ide-oda mozgatta a készülék vizsgálófejét, meleg kézfeje súrolta és simogatta a fiatal nő bőrét. Jázminnak koncentrálnia kellett, hogy a monitort figyelje, miképp az orvos tette.

– Nem is volt annyira kellemetlen ez a vizsgálat, mint ahogy számítottam rá – bukott ki Jázminból. Az orvos, tekintetét a képernyőn tartva, félmosollyal a szája sarkában azt mondta:
– Ez csak az ön érdeme! – A lány markába nyomott jó néhány törlőkendőt, amivel a zselét eltávolíthatta magáról, és összefoglalta a lényeget. – Az ultrahang alapján gyulladásra gyanakszom, sajnos fertőzés gyanúja áll fenn, amit a vizeletvizsgálat tud megerősíteni. A biztonság kedvéért telt hólyaggal is készítsünk röntgent, kedves Jázmin, utána jöjjön vissza és konzultáljunk. Igyon sokat!
Jázmin a szomszédos röntgen előtt ült le, és közben elkortyolgatta a magával hozott teáját. Ezúttal sikerült stabil székre ülnie, figyelte a műtős ruhába öltözött orvosokat és ápolókat, a szemközti fal csempéit számolgatva várta, hogy behívják. Amikor a röntgenasszisztens végre szólította, hálaimát mormolva pattant fel; sokáig már nem bírta volna.

Miközben Antonra várt a férfi rendelője előtt, azon tűnődött, hogy ahhoz képest, hogy egy tipikus orvos-beteg konzultációra számított, igencsak különleges irányt vettek az események. Azon kapta magát, hogy izgalommal várja az orvos érkezését, egy pillanat alatt röppent el fél óra. Úgy érezte, Anton is imponálni akar neki; ahogy a férfi a lány felé közeledett, kihúzta magát, és egyre szélesebben mosolygott.

Anton kinyitotta a vizsgálót, és maga elé engedte Jázmint. Aztán a számítógéphez ült, és megnyitotta a röntgenfelvételt, lágyan hívta maga mellé a lányt:

– Jöjjön, Jázmin, mindent elmagyarázok.

A férfi egy széket húzott a lánynak a sajátja mellé. Ahogy Jázmin leült, összeért a válluk, és Antonnak szemlátomást esze ágában sem volt elhúzódni. Így közelebbről látta, hogy mennyire sűrű és egészséges a férfi haja; szívesen beletúrt volna. A röntgenfelvételen közben kirajzolódtak a lány belső szervei, és ő arra gondolt, hogy ez is egyfajta meztelenség: a röntgennel még a bőr alá is beláthatunk.

– Szerencsére nem látok kóros elváltozást. Valószínűleg krónikus hólyaghurutról van szó, amelyet bakteriális visszafertőződés okozhat. De ne aggódjon, Jázmin, kiderítjük majd az okát, bízhat bennem.

A férfi betáplálta a friss eredményeket a számítógépbe, és közben kérdezgette a lányt:
– Látom, Budapesten született. Itt is járt egyetemre?
– Igen, eszembe sem jutott elhagyni ezt a gyönyörű várost.
– Milyen igaza van. Látom a lakcímét, ez rendben van… itt él? Gondolom, már nem a szüleivel…

Jázmin szája sarkában mosoly jelent meg.
– Budán, nem a szüleimmel – mondta.
Anton lassan fújta ki a levegőt, miközben a kért adatok egy részét rögzítette, és Jázmin pontosan látta, hogy bizonyos kérdéseket a férfi személyes kíváncsiságból tesz fel. Az orvos csillogó szemmel, arcán mosollyal, teljesen a lány felé fordulva kérdezősködött. Majd kinyomtatta a vizsgálat eredményét, ismét javasolta, hogy Jázmin igyon sokat, szedje a gyulladáscsökkentőt, és arra kérte, a vizsgálatok eredményének birtokában hívja majd fel.

– A biztonság kedvéért megadom a mobilszámom, ha esetleg a kórházin nem érne el – tette hozzá Anton és az ambuláns lapra firkantotta az elérhetőségét.
A lány megbabonázva követte a mozdulatát. A kézfogásuk aztán hosszabb volt az illendőnél, Jázmin várakozásokkal telve búcsúzott el a férfitól; nemcsak a terápiáját illetően volt reménnyel teli. Anton nagy meleg keze biztonságot nyújtott a számára, ahogyan a kórház épülete is, ahova ha belép, minden tapasztalata ellenére jól érzi magát, és ahol a problémái megoldódnak.

Még akkor is a föld felett lebegve közlekedett, amikor a Bencével megbeszélt találkozóra sietett. Bence a belvárosi kávézó előtt most is öleléssel várta; a rövidre nyírt, zselével belőtt hajú fiúval a gimnázium óta voltak legjobb barátok. Bence szomorú arcot vágott, ami visszarántotta Jázmint a valóságba.

– Fogadd őszinte részvétem! – mormolta a fiú.
– Köszönöm – mondta Jázmin hálásan.
– Jobban vagy már?

A lány a kicsivel magasabb Bence vállába fúrta az arcát, mert érezte, ahogy újra megindulnak a könnyei, pedig már azt hitte, a nehezén túl van.
A fiú a hátát simogatta.

– Gyere, menjünk be és mondd el, mi történt!
A családias hangulatú Café Dreamben pörkölt kávé illata és kellemes meleg fogadta őket, a barista lelkesen üdvözölte Bencét. Így, a délutáni órákban még nem volt zsúfolt a hely, könnyedén találtak egy ablak melletti asztalt. Bence farmert és zöld inget viselt; Jázmin óhatatlanul is összehasonlította a fiú színes öltözékét saját fekete ruháival.
Amikor a barista letette Jázmin elé a gőzölgő tejeskávét, a lány elkezdte kavargatni. Nem szólalt meg, csak amikor Bence az alkarjára tette a kezét. A lány nagyot sóhajtott.

– Tisztában voltam vele – mondta –, hogy egyszer bekövetkezik, mert már egy éve a demens osztályon volt. Meg hát jó ideje már anyut sem ismerte meg…
– Igen, mesélted – bólintott Bence.
– Óriási szerencsém volt, hogy el tudtam búcsúzni tőle, amikor még tudta, hogy ki vagyok.

Azt kérte, heveredjek mellé, a kórházi ágyára… ott sugdolóztunk, régi nyarakról, a tavalyi karácsonyról. Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon itt, ő pedig azt válaszolta, hogy azt Isten dönti el. Megfogtam a kezét, és mondtam neki, hogy mennyire szeretem és örökké szeretni fogom, és ő azt válaszolta, hogy ő is… hogy… mindig is a csillaga voltam és az is maradok…

Jázmin hangja elcsuklott. Bence szomorúan fürkészte a lányt, miközben a kávéját kortyolta. Jázmin sápadt volt, szeme karikás; egy könnycsepp gördült le az arcáról, és a csészealjra csöppent.

– És mi történt végül? – kérdezte Bence suttogva.
– Álmában meghalt. Az igazi szeretetforrásom, az az ember, akinek igazán fontos voltam, akit érdekelt, hogy mi történik velem, akit foglalkoztatott a jövőm és az, hogy ő hogyan járulhat hozzá… Csodálatos ember volt. Meséltem, hogy saját kezével írt nekem szakácskönyvet? Minden nyáron nála és a papánál nyaraltam, egyetemista koromban gyümölcsöt és főtt ételt küldött nekem Budapestre, pénzt tett félre, hogy lakást vásárolhassak… folyton írt nekem, igazi levelet, gyöngybetűkkel, és mindig így zárta: forrón szerető mamikád.

– Tudom, hogy hatalmas veszteség. A levelei megvannak még?
Jázmin bólintott.
– Igen. És még a temetésére is írtam neki egyet. A sírjába dobtam. Leírtam neki, hogy mit is jelentett nekem. Így mindig vele leszek…
Bence elmosolyodott.
– Ez olyan jázminos!
A fiú hagyta, hogy Jázmin kibeszéljen magából mindent, amit a lány a nagymamájáról szeretett volna elmondani, aztán megkérdezte:
– Na és mi volt az urológián?
Jázmin kifújta az orrát és megtörölte az arcát.
– Még folynak a vizsgálatok, de egy elég jóképű dokim lett.
Bence felnevetett.
– Nahát, Jázmin, ez aztán az érdekes hír! Részletes beszámolót kérek majd, azt ugye tudod?
– Jaj, nincs is semmi…
– Persze!
Jázmin elmosolyodott.
– Igaz, mindig van valami… De majd kiderül. Figyelj, van kedved elkísérni a villamosig? Indulnék, eléggé kiüt ez a gyulladáscsökkentő gyógyszer, amit a sármos dokim javasolt, de te még nem meséltél semmit.
A fiú megigazította nyakában a zöld sálat.
– Oké, bár velem aztán tényleg nem történt semmi érdekes – mondta, és tekintetével máris a baristát kereste. Széles mosollyal intett neki.
***

Jázmin napjai gyorsan teltek. A hétvégi csapatépítő tréninghez vastag filctollakat kellett vásárolnia a papírboltban, és a tréning forgatókönyvét is elkészítette. Benézett a kedvenc ruhaboltjába, akciós zsákmányra vadászott, és a szabóhoz is beugrott, hogy felhajtassa az egyik nadrágját. Amikor megkapta végre a vizsgálatok eredményét, felhívta Antont, hogy megkérdezze, mikor mehet be hozzá. Izgatottan várta, hogy a férfi felvegye a telefont, vágyott Anton megnyugtató mély hangjára.

Sokadik próbálkozásra érte csak el.
– Természetesen emlékszem önre, Jázmin. Ilyen szép hölgyet nem lehet elfelejteni. Vagy esetleg asszony már? Nehogy hírbe hozzanak!
A lány kezében megremegett a telefon, szívverése felgyorsult.
– Nem vagyok az – mondta, s maga sem értette, miképp hangozhatott mindez oly kimértnek és nyugodtnak.
– Remek. A személyes találkozás varázsát sem szeretném kihagyni. Vasárnap négykor be tud jönni? – kérdezte Anton lelkesen.
– Nos, igen…
– Rendben, várom sok szeretettel!

Jázmin izgatottan tette le a kagylót, azon kapta magát, hogy ő is várja a találkozást. Szíve a torkában dobogott, amikor besétált a századeleji, háromemeletes, két szárnnyal rendelkező kórház kapuján. A téglaborítású homlokzat, a magas ablakok, a sátortető a régi, patinás főváros hangulatát és megbízhatóságát idézte; az épületet körülvevő, állandóságot képviselő platánfák és a tágas kert akár szanatóriumhoz is tartozhatott volna.

Jázmin a recepciónál megtudta, hogy Anton az ügyeletes orvos, a portás kedvesen mondta a lánynak, menjen csak fel hozzá. A kórház szokatlan csendjében Jázmin nem hívta a liftet, hanem gyalog indult el, hogy újra megcsodálhassa a lépcsőházat. Amikor a melegtől kipirosodott arccal felért a második emeletre, azonnal megpillantotta Antont, aki az egyik vizsgáló előtt várta őt hódító mosolyával. Kézfogás után előreengedte Jázmint, elvette tőle a kabátját, és felakasztotta a fogasra, majd hellyel kínálta az íróasztal mellett.
Jázmin már várta, hogy eljöjjön ez a pillanat, mégsem tudott mit kezdeni vele, fészkelődött a széken. Amíg Anton a számítógépen kikereste az eredményeit, ő körülnézett a korábbinál némileg tágasabb vizsgálóban. Az ablakból a platánfákra nyílt kilátás, a csupasz ágakon ülő zúzmara szikrázott a téli napsütésben.

Anton végre megszólalt:
– Úgy látom, sikerült olyan kórokozót kimutatni, ami indokolja a húgyúti panaszok visszatérését. Írok fel rá célzott antibiotikumot, hamar rendbejön.
Jázmin Anton arcára meredt.
– Miért néz rám ilyen kétségbeesve? – kérdezte a férfi.
– Akkor nem kell többet jönnöm? – bukott ki Jázminból, és azonnal úgy érezte, hogy megnyílik alatta a padló. Az orvos azonban közelebb hajolt hozzá, és a térdére helyezte a kezét.
– Mit szólna hozzá, Jázmin, ha az orvos-páciens helyzettől eltekintve meginnánk itt egy kávét, és megbeszélnénk a világ kérdéseit? Most ráér?
Jázmin szája tátva maradt, pedig éppen ilyen végkifejletben reménykedett. Habogva mondott igent. Minden tetszett neki a férfiban: az esze, a finom illata, az udvariassága, jóképű és vonzó volt, egyenesen a lány ideálja. Ráadásul a kórház volt a munkahelye, ahol Jázmin otthonosan és biztonságban érezte magát.
– Viszont nem túl nagy a választék. Automatából kéri a kávét, vagy inkább Nescafét készítsek?
– A Nescafé tökéletes.
– Remek. Gyorsan megírom a receptet, kinyomtatom a papírjait, és már indulhatunk is, jó?
Jázmin bólintott.

Anton dolgozószobája egy mellékfolyosóról nyílt. Nagyobbnak tűnt, mint a vizsgálók, viszont a barna különböző árnyalatait megjelenítő, sokféle szedett-vedett bútor miatt mégiscsak a szűkösség érzetét keltette. Kicsit hűvösnek is bizonyult, Jázmin gyanította, hogy sokat szellőztetnek.

A bejárattal szemben hatalmas ablak helyezkedett el, az egykor fehér függöny sárgássá kopott, a barna sötétítő pedig az egyik oldalon leszakadt. A fal mentén a padlótól a mennyezetig szekrények, polcok sorakoztak, kivéve, ahol a megvetett ágy állt; Anton bizonyára az éjjeli ügyeletek idején aludt benne egy-két órát. A férfi jelenléte felfedezhető volt a szobában: egy széken ing lógott, az ablak alatt egy kisasztalon kocsikulcs és egy nyitott urológiai szaklap hevert. Jázmin családi fényképeket keresett; de sehol nem talált.
Anton egy kisméretű komódból vett elő kávét és egy piros bögrét – ugyanolyat, mint a lány otthoni kedvence –, majd a felülről lefelé nyíló szekrényajtót kulcsra zárta.

– Mi mindent rejtegetsz még ott? – kérdezte Jázmin; az idefelé vezető úton összetegeződtek.
A férfi csak sejtelmesen mosolygott, és elkészítette Jázmin kávéját.
– Képzeld, én is a budai oldalon lakom, nem is messze tőled. Még mit lehet tudni rólad? – kérdezte Anton, ahogy átadta a lánynak a kávét. Az íróasztal mellett ültek, két széken, egymással szemben. Jázmin mesélt magáról, mire Anton is röviden elmondta a pályafutását, és így kiderült, hogy a férfi öt évvel idősebb a lánynál. Anton megjegyezte:
– Párkapcsolatban ez így normális.
Jázmin megrettent.
– Kicsit kellemetlenül érzem magam, hogy most ezt a helyzetet én provokáltam ki – mondta.
A kávéjára meredt, az izgalom miatt lehűlt kezének jólesett az italból sugárzó meleg.
– Nincs okod arra, hogy kellemetlenül érezd magad – mosolyodott el a férfi.
– Ha nem szólom el magam, mi történt volna?
– Kezdeményezek én. Csak tudod, a diszkóban is ahhoz a lányhoz mész oda, aki visszamosolyog rád. – A férfi kinyújtotta a kezét, és tenyerét újból Jázmin térdére simította. – Biztos te is érzed közöttünk a vibrálást.

A lány tekintete Anton kezére tévedt. Élesen vett levegőt, amikor észrevette ujján a karikagyűrűt; korábban nem volt rajta.
Ekkor megcsörrent Anton telefonja. A portáról hívták, beteg érkezett az ambulanciára. A párbeszédet hallva Jázmin felpattant, és magához vette a táskáját. A férfi azonban türelemre intette.
– Kérlek, ha nincs más, nagyon fontos elfoglaltságod, akkor maradj még. Netezz nyugodtan, és érezd magad otthon. Sietek vissza!
Anton varázslatos mosolyába burkolózva távozott.
Körülbelül fél óra múlva lépett ismét a szobába. Azonnal leült, és megfogta Jázmin mindkét kezét.
– Na, mivel töltötted az időt? Remélem, nem unatkoztál – mondta.
A lány vett egy mély levegőt, beakasztotta lábfejét a szék lábába, előredőlt, és megkérdezte:
– Szeretnék őszinte választ kapni… házas vagy?
Anton elkomorodott. Arcára rézsútosan esett a lámpafény, csak egy részét világította meg, szűkebbek lettek a pupillái, és így élénkebbnek, fényesebbnek tűnt a szeme. Mintha egy kék szemű macska meredt volna Jázminra, és ő nem sejtette, hogy a másik ugrani és karmolni készül, vagy éppen hozzá fog dörgölődzni.
– Igen, nős vagyok – mondta vontatottan Anton. Jázmin hallgatott, a férfi folytatta: – Tudom, ez szemét dolog, hogy valaki nős, és mellette csajozik.
Jázmin néma maradt. Anton közelebb húzta hozzá a székét, és várt.
– Gyerekeid vannak? – kérdezte aztán Jázmin bánatos hangon.
– Igen.
– Fiúk? Lányok? Mennyi idősek?
– Egy fiú ikerpár és egy lány. Három- és ötévesek.
– És a feleségeddel jól megvagytok?
– Igen, de ez a mi kettőnk szempontjából teljesen lényegtelen. Már csak azért is, mert számomra a házasság egyfajta gazdasági szövetség, ami az utódnevelésről szól.
Anton várakozásteljesen nézett Jázminra.
– Gondolkodási időt kérek – nyögte ki a lány.
– Persze, megértem.
– Nézd, szerető eddig is bármikor lehettem volna, de sosem vágytam rá.

Amint Jázmin ezt kimondta, szaporábbra váltott a szívverése, csalódott és szomorú lett. Anton felállt a székéről, a lánynak háttal igazgatta egy darabig a függönyt, majd megszólalt:

– Hogy döntöttél?
– Még sehogy. Mi a javaslatod? Mégis milyen gyakran, hányszor és hol lehetnénk együtt, mit mutat az eddigi jól bevált gyakorlatod? – érdeklődött Jázmin.
– Nincs gyakorlat.
Jázmin a margarétával díszített aranygyűrűjét kezdte el babrálni, ami aztán véletlenül le is csúszott az ujjáról, és leesett a földre, épp Anton felé gurult. A férfi leguggolt és elkapta, majd visszaadta a lánynak. Jázmin kibökte:
– Ne mondd azt, hogy én vagyok az első!
– Volt már próbálkozásom, de soha nem alakult ki semmi tartós. Ennyire csinos egyikük sem volt. Nagyon tetszel nekem…

Jázmin lesütötte a szemét. Tudta, hogy fel kellene állnia és otthagyni a férfit, de túlságosan vonzotta, és akaratlanul felmerült benne, hogy mi van akkor, ha ő el tudja érni, hogy ez működjön közöttük. Hisz mindig egy értelmes, sikeres, vonzó, udvarias férfiról álmodozott, aki gyógyít is.

Anton visszaült Jázmin mellé a székre, a lány pedig lassan felé fordult. Anton kék macskaszeme Jázminra villant, lába a lányéhoz ért, parfümje körbevette, még a teste melege is köré fonódott. Amikor hozzáért Jázmin hátához, a lány megremegett, egyszerre a férfi mozdulata miatt, s önnön belső feszültsége miatt is.

– Finom illata van a hajadnak – súgta Anton. – És milyen gyönyörű a mosolyod!
A férfi a lány keze után nyúlt, megcsókolta a kézfejét, és azt mondta:
– Nem tudom, mi lesz. Nem ígérek semmit. De odavagyok érted. – Megsimogatta Jázmin arcát.
A lány lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, majd hirtelen elhatározással felállt, fogta a táskáját, és a kabátjáért indult.
– Szóval ennyi? – Csalódás hallatszott Anton hangjából.
A férfi is felállt, elvette Jázmin kabátját és felsegítette rá, majd hátulról átölelte. Magához szorította a törékeny női testet, maga felé fordította, és ajkát a lányéra tapasztotta. Nyelvével felfedezte Jázmin száját, kezét a kabát alatt a lány csípőjére tette, és húzta maga felé.

Jázmin megrettent a férfi szenvedélyétől. Anton ajka kemény volt, erővel falta a lányt, elsöpörve ellenállását. Jázmin csak állt megdöbbenve, még a karját sem mozdította meg, azt próbálta értelmezni, mi is történik vele.
A férfi egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, Jázmin minden porcikáját azonnal birtokolni akarta, lehelete felforrósodott, parfümjének szantálos, friss illata intenzíven gomolygott körülöttük.

– Maradj itt velem – lehelte a férfi.
Jázmin nemet mondott. Kiszabadította magát Anton karjaiból, és a lifthez hátrált. Megnyomta a gombot; a felvonó épp ott volt, az ajtaja nyílt, és Jázmin beszállt. Megállt Antonnal szemben. Már záródott az ajtó, amikor a férfi utánaugrott. A fém erősen a vállának ütődött, Anton felszisszent és visszalépett.

A liftajtó becsukódott, és a szerelvény megindult lefelé.
Jázmin ijedten állt a liftben.
Fogalma sem volt, mi történik vele.
Mintegy álomban sétált ki a kórház kapuján, és gyalog indult haza. Hét óra múlt, már rég felkapcsolt a közvilágítás. Hideg szél fújt, az utcák üresek voltak, és Jázmin akarva-akaratlanul, de döntésre jutott. Képtelen volt eldobni ezt a férfit, akinek ennyire tetszett, akinek a vágyát ennyire felkorbácsolta, aki vonzó, sikeres és udvarias volt, épp olyan, mint amilyen férfit mindig is szeretett volna maga mellett tudni. Fél óráig gondolkodott: igen?, nem?, azután írt neki egy SMS-t: „Kérlek, nyugtass meg, hogy jól vagy, és nem nagyon ütött meg a liftajtó.”

Anton tíz percre rá válaszolt: „Remekül vagyok, bár ez fokozható lenne, ha itt lennél, és az ujjaim alatt érezném a remegésed.”
Jázmin rögtön reagált: „Meglepő dolgokat váltasz ki belőlem. Még meg kell emésztenem.” Elsüllyesztette a telefont a táskájába. A Nagykörúton haladt, cipőjének kopogását hallgatva gondolkodott. Önmagát is meglepte azzal, hogy amikor meghallotta, hogy Anton házas, nem hagyta ott azonnal, hogy ennyire vonzódott hozzá.
Otthon megint elővette a telefonját. Már várta a férfi válasza: „Bárcsak érezhetném a hajad illatát, az ajkad ízét, a tested rezzenéseit.”
Az üzenetből sugárzott, hogy Anton vágyik rá és ez felvillanyozta Jázmint. Dudolászva öltözött át otthoni kényelmes ruhájába, és amikor a tükörbe nézett, magára kacsintott.
Később írt vissza: „Ez az egész kicsit félelmetes. Ez felelősség! Úgy is akarod?”

Leheveredett a nappaliban a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Egy romantikus filmet adtak éppen, a főszereplők ölelkeztek. Jázmin a meleg zokni után nyúlt, ami a kanapé sarkánál, a földön hevert, és felhúzta, közben arra gondolt, mennyire szeretné, ha neki is lenne működő, harmonikus párkapcsolata. Erre egy házas férfi nem ígérkezett a legjobb alanynak, de Jázminnak tetszett a csábítás, a pillanatnyi élvezet ígérete.

A reklámszünetben forró teát készített, aztán visszaült a kanapéra, meleg takaróba csavarta magát, és csokis kekszet majszolt. Úgy érezte, hogy az élete végre a rendes kerékvágásban robog előre. Arca kisimult, és elterült rajta egy széles mosoly.
Véget ért a film, amikor megérkezett Anton SMS-e: „Akarom. Holnap reggel?” Jázmin közelebb emelte arcához a mobilt, hogy biztos lehessen abban, jól látja. Holnap reggel? Felgyorsult a szívverése, remegő kézzel írta meg az üzenet szövegét: „Én olyan szenvedélyre vágyom, ahol test, lélek és szellem találkozik, még akkor is, ha csak időlegesen.”

Anton erre azonnal válaszolt: „Lelkileg és szellemileg már találkoztunk. A testit pedig alig várom.” Jázmin egyre hevesebben dobogó szívvel képzelte el, ahogy összesimulnak. Vajon milyen a sármos doki az ágyban? Mennyire lesz odaadó, gyöngéd és mégis céltudatos? Az volt a megérzése, hogy Antont nem kell félteni.
Nem írt vissza a férfinak, lefeküdt aludni. Reggel üzenet várta a telefonján: „Annyi időt kapsz, amennyire szükséged van. Addig majd összeszorított foggal tűrök.”